Az óvodásoknak, de még a kisiskolásoknak is óriási szükségük van a játékra, a "semmiről nem szóló", spontán, önálló játékra. Olyan órákra, amikor ő maga dönti el, mivel szeretne foglalkozni, amikor ebben a foglalatosságban partnerei vagyunk, a fantáziájára bízzuk magunkat; és ha "haszontalanul" töltjük együtt ezt az időt, együtt csináljuk a semmit, hát annál jobb.

Egyre kevesebb gyereknek adatik meg a klasszikus gyerekkor. Amikor órákat tölthet az udvarban egy-egy fűszálat, az azon mászó bogarakat figyelve, fára mászva vagy focizva a szomszéd gyerekekkel, bújócskázva, fogócskázva, bunkert építve, és így tovább.

Ha alkalmat adunk nekik, a legtöbb óvodás és kisiskolás fantasztikus játékokat tud kitalálni saját maga és társai szórakoztatására. Ehhez azonban az is szükséges, hogy kezdettől "tanítsuk" és hagyjuk is őket játszani. Hogy megmutassuk nekik, hogyan állíthatják a körülöttük lévő tárgyakat - akár egy botot, egy gombot, egy papírgurigát is - fantáziájuk szolgálatába.

Szülőként nem feladatunk, hogy minden percüket beosszuk, "tartalommal" töltsük meg. Az már igen, hogy megtanítsuk őket, hogy ne rémüljenek meg a szabad percektől, hanem a számukra legmegfelelőbb tevékenységgel tudják megtölteni azt. Hogy felnőttként se akarjanak minden pillanatban "valamit" csinálni, miközben az örömre való alapvető képességüket már régen nem tudják aktivizálni.

Ez persze nem azt jelenti, hogy szabadjára kellene engednünk óvodásainkat, úgyis elfoglalják magukat, vagy hogy kimondottan káros lenne, ha valaki már 4-5 évesen zenélni, netán idegen nyelven tanul. Csak annyit, hogy akármilyen napirendünk van is, alapvető értékeknek, amilyen a játék a gyerekeinkkel, akkor is bele kell férnie a napi rutinba, ha ezért valami másról esetleg le kell mondanunk.

Mert a szülők csak dolgoznak és dolgoznak, egyre kevesebb idő marad egymásra, a meghitt családi pillanatokra, az összebújós beszélgetésekre; arra, hogy megismerjék gyerekeiket, valódi vágyaikat és képességeiket, amelyeket sem a szomszéd választásai, sem reklámok, sem túlzott elvárások nem befolyásolnak.

A szülők maguk között is egyre kevesebbet beszélgetnek, sok családban nincs minta a gyerekek előtt, ami alapján elsajátíthatnák (többek között) a társas érintkezés szabályait. Ők maguk talán megfogalmazni sem tudják, mi "nem jó" otthon, de érzik, valaminek máshogyan kellene történnie. És a szakemberek szerint egyre több az agresszív, a depressziós, az elmagányosodott, perspektíva nélküli tizenéves.

A jelenség természetesen nem csak minket érint, az összes fejlett országban megfigyelhető. Írhatnánk mindezt a fogyasztói társadalom számlájára, hiszen a szülőkre óriási nyomás nehezül ebben az örök versenyben - de a végeredményen, gyerekeink  mindennapjain nem változtat a bűnbak-keresés, -találás.

Tudomásul kell vennünk, hogy "ilyen világban élünk". De ha már tudatában vagyunk, tehetünk is ellene, amikor csak alkalom adódik. És adódik, ha törekszünk rá.